Az Átrium fiktív társulatának egyik húzóneve a jelenleg öt kultúrbrigádos produkcióban rendkívül változatos szerepekben látható színésznő.

– A szórakoztató és társadalomkritikus előadások miatt érzed a sajátodnak az Átriumot?
– Nem hinném, hogy tudatosan mentem volna ebbe az irányba. Hála Istennek összetalálkoztam a kultúrbrigádosokkal. Lenyűgöző volt az a színházszeretet, az a tisztaság, amivel évekkel ezelőtt nekiláttak előadások létrehozásának. Vonzó, szerethető perspektíva volt, hogy egyet gondolunk arról, hogyan kell színházat csinálni. A színház lényege, hogy őszintén fogalmazzon, arról beszéljen a maga valóságában, ami foglalkoztat minket. Azt tapasztalom, hogy egyik átriumos előadás mellett sem megy el a közönség, mindegyik után történik valami az emberekben.

– A Chicago Velma Kellyje pályafutásod első énekes-táncos szerepe, ráadásul neked nincs váltód az előadásban. Milyen erőpróbát jelent fizikailag, színészileg, technikailag?
– Amikor elkezdtünk próbálni, azt éreztem, hogy ez egy másik bolygó! Az egész lényemet, minden porcikámat próbára tette ez a kihívás. Nagy kalandnak, bátor vállalkozásnak tartom a magam részéről. Le a kalappal az összes színész előtt, aki musicalben szerepel, mert ez egy hihetetlenül komplex műfaj. A technikai része volt a legnehezebb. A prózai szöveget is úgy kell mondani, hogy kijöjjön a zenére. Ha rossz ritmusban mondok egy mondatot, a táncosoknak nem jön ki a lépés, amit a koreográfus, Vári Bertalan kitalált. Az elején hihetetlen koncentrációt igényelt, nem tudtam teljesen beleengedni magam a szerepbe, most már kezdem jól érezni magam benne.

– Miben érint mélyen a Velma típusú nők sorsa, küzdelme a fennmaradásért ?
– Velmát a túlélés hajtja, ezért bármire képes. Tisztában van a világ működésével. Apukám ezt úgy fogalmazta meg kiskoromban, hogy fel kell készülni arra, hogy az egyik pillanatban magasba emelnek, a másikban elejtenek. Abban viszont nagyon eltérek Velmától, hogy soha nem voltam karrierista. A sikertől inkább zavarba jövök, illetve nem szoktam elhinni a világ fényezését. Tudom, hogy minden csak pillanatnyi illúzió. Velma kezdetben elhiszi, hogy ő a sztár, a mindenség, és ez így is marad örökre.

– Alföldi koncepciója nyelvileg, közegében, látványvilágában is „roncsolt”, a kültelki művházas mai magyar valóságba ültetve mesél eltorzult értékrendről, az igazságszolgáltatás csődjéről. 
– Robi szépen lepusztította, lecsupaszította, kopogóssá, sűrűvé tette a Chicagót. Az ének, taps, fürdünk a fényben hangvétel helyett végig gyomorszorító érzést kelt. Annyira sötétre hangszerelte az előadást – szerencsére –, hogy színészileg sem egyszerű ezt megélni. Nincs feloldás, mint például Az Őrült Nők Ketrecében, ami happy enddel, boldogsággal zárul.

– Az Őrült Nők Ketrece Jacqueline-jaként a revüszínpadok konferansziéjának elengedettségével, magabiztos életvidámságával robbansz be a fináléban. Előtanulmánynak tartod némileg ezt a szerepet a Chicagóhoz?
– Nem nevezném annak, mivel a zenés-táncos rész nem érint Az Őrült Nők Ketrecében. Önálló kis betétjeim vannak a közönséggel, és csak pár sort énekelek. Jacqueline-ban szeretem a jó kedélyét, a nyitottságát, az elfogadását. Én is mindenkit az alapján fogadok el, hogy milyen ember, nem pedig az alapján, hogy esetlegesen hogyan éli a szexualitását.

– 2013-ban az Igenis, miniszterelnök úr! hideg politikusával debütáltál az Átriumban. Milyen kihívást jelentett a magyar színpadokon szinte ismeretlen műfaj elsajátítása?
– Komoly feladat volt megküzdeni Claire Sutton szerepével, aki meglehetősen távol áll tőlem a maga zártságával, túlzott racionalitásával. A darab diplomáciai szövege, szaknyelve is rendkívül nehéznek bizonyult. Félelem volt bennem, hogyan lehet ezt átadni a közönségnek. Senki nem számított arra, hogy az előadásnak ilyen kirobbanó sikere lesz. A több mint százas szérián túl is megunhatatlan. Ráadásul mind a heten, akik az öt szerepet játsszuk benne, nagyon szeretünk együtt lenni. Előadásról előadásra új dolgokkal inspiráljuk egymást, mint egy jó párkapcsolatban.

– Az Egy, kettő, három időbemondó Kunó kisasszonyaként villanásnyi jelenetekben kell hozni a karaktert. Ezt is élvezed?
– Éppen az a nagyon izgi ebben, hogy pár másodpercekben megtaláljam a figura „levegőjét”, hogy egy icipici életszögletet felmutassak belőle, hogy róla is gondoljanak valamit a nézők. Rajongok amúgy Molnár Ferencért.

– Alföldi partnerként és rendezőként is „megkerülhetetlen” számodra. Mennyiben más vele dolgozni az egyik és a másik szerepkörben?
– Összehasonlíthatatlanul más. Egyedül a maximalizmusa ugyanaz, akár színészként, akár rendezőként van jelen. Robiban az a csodálatos, hogy mint színész, teljesen alázatos, csendes, figyel, teszi a dolgát. De mint rendező nincs csendben, nem alázatos. Igazi nagy szakmai szerelem ő az életemben. Nemrég jöttem rá arra, hogy Robi mindig éppen olyan, amilyen anyaghoz nyúl. A félelem megeszi a lelket című előadást halkan, érzékenyen, szeretettel rendezte. Az egész próbafolyamat olyan volt, mint egy álom. A Chicagóról már nem állíthatom ugyanezt, de valószínűleg nem is jöhetett volna létre halkan, szelíden, hiszen nem az a műfaj, nem az az anyag, ami így születhet.

– A Fassbinder-darab több epizódszerepében az emberi butaság, kisstílűség, a sztereotip gondolkodás társadalomrajzát hozod. Mind közül Barbara, Emmi „riválisa” a leghangsúlyosabb.
– Barbarával nem voltak problémáim, sokat bele tudtam vinni a szerepbe a saját élményeimből, tapasztalataimból. Barbara szereti Alit, aki viszont nem akarja őt. A magánya, a kiszolgáltatottsága, a reményei, hogy talán majd visszajön hozzá a férfi, és ott marad: mindannyiunk számára ismerős helyzetek. A félelem megeszi a lelket nagyon szerencsés csillag alatt született. Annyira intim az egész előadás, hogy amikor éppen az öltözőben ülök, még a légy zümmögést is hallani. Szeretem, hogy a végén van feloldozás, megtisztulás, a Chicagóval ellentétben, ami ólomsúlyokat rak az emberre.

Szentgyörgyi Rita