Alföldi 50


...
Alföldi Róbert – fotó: Mészáros Csaba

Alföldi 50

A színházbajárók Raszkolnyikovként, Figaróként, Arthur Rimbaud-ként, Puckként, Rómeóként, Ivan Karamazovként ismerték meg, bár már egyik legelső szerepében, a Nebáncsvirág című vígoperettben is a Rendezőt játszotta. Hamarosan a valóságban is az lett belőle, határozott olvasattal és elkötelezett kifejezésvággyal bíró alkotó, aki mindenen keresztül képviseli a maga vízióját. Szokatlan megoldásai, az őszinte, sallangmentes fogalmazásra törekvése rövid időn belül megosztóvá tette, televíziós szerepvállalásai – éveken át ébresztette az országot, éveken át kölcsönözte a hangját a legnépszerűbb kórházas sorozat legszerethetőbb karakterének, csinált nagy formátumú talkshowt és csöndes életműbeszélgetés-sorozatot egyaránt, szórakoztatóan mondta a véleményét a világról egy szórakoztató véleményműsorban – által rendkívüli közismertségre tett szert. Amit csinált, amit csinál, amit tesz és gondol, ahhoz viszonyulni kell, így van ez már jó ideje. Van, aki ezzel a viszonyulással próbálja kiszakítani a nyilvánosságból a maga szeletét, és van olyan is, aki tudja: valóban megkerülhetetlen. Nem azért, mert amit képvisel, mindig minden szempontból helyes és igaz – lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem –, hanem azért, ami mögötte van: az emberi hitelesség. Mert lehet nem egyetérteni azzal, amit mond és közvetít, de nem lehet kétségbe vonni azt, hogy hittel, nyíltan, őszintén és egyenesen teszi. Az az erő, az a hév és energia, amivel minden munkájában jelen van, amivel képviseli azt a színházat, azt a világot, amiben hisz, magával ragadó és felemelő. Ennek a kulcsa pedig az önazonosság – a póztól való mentesség, a kertelés nélküli állásfoglalás, miközben markáns, egyedi stílusa van és még tévedhetetlennek sem gondolja magát. Vitázni lehet, sőt néha kell vele. Tudja: ez visz előre. S mindaz, ami emögött van, hangozzék bármely banálisan: a szeretet – de ez sem érzelmességet jelent, hanem bizalmat és hitet, amit befektet a munkába, a munkatársaiba, a szerepekbe, a darabokba. Talán azért gondolják sokan, hogy nehéz dolgozni vele, mert ezt valóságosan teszi, és valóságosan számon is kéri. 


Egy kis faluból indult, de mindig is egészen pontosan tudta, mi lesz az ő útja, és ez amennyire irigylésre méltó, annyira szép és nehéz feladat is egy életre. Bármilyen furcsa: az életútjának nem a Nemzeti Színház főigazgatói állása a betetőzése, hanem azok a szerepek, amiket megformál és azok a darabok, amelyeket színpadra állít; a százas nagyságrendben mérhető létrejött művészeti produktum – alakítás, rendezés, tervezés, festmény, szöveg, bel- és külföldön egyaránt –: azok a hangok, amelyek általa állnak egységbe és szólalnak meg összhangzatban, megérintve a nézőt, a hallgatót, az olvasót, a közönséget, akik ennek segítségével soha nem valamiféle üzenetet, tanítást vagy választ kapnak, hanem késztetést arra, hogy a saját kérdéseiket tegyék fel a világról, az életükről, a közösségről, az érzelmekről.


A Kultúrbrigád és az Átrium történetének központi szereplője, öt évvel ezelőtt, még a Nemzeti főigazgatójaként vállalta el az életben csalódott alkoholista Welsh atya szerepét a Vaknyugatban, fiatal színészek mellett, egy induló színházban – puszta kíváncsiságból, a szakmája iránti érdeklődésből. Aztán az atyát követte a hatalom szürke eminenciása, az önmagába bonyolódó körmondatok koronázatlan királya, Sir Humphrey Appleby szerepe, aztán jött az óriási sikerű musical, Az Őrült Nők Ketrece, majd az abszurdba hajló horrormesejáték-revü Makbett, utána az expresszvonat gyorsaságú Norrison bankár figurája Molnár Ferenc darabjának főhőseként és mozgatórugójaként, s legutóbb a finom, halk és érzékeny A félelem megeszi a lelket. Újonnan nyílt kortárs képzőművészeti galériánk kurátora. Talán csak annyi a közös bennük, hogy mind érvényes és jelen idejű. Otthon van nálunk – ez itt az ő otthona (is). Itt vannak azok a nézők és munkatársak is, akik mindig várják a következő közös produkciót és feladatot, mert tudják, ezt egészen biztosan van miért nézni és van miért csinálni.
Alföldi Róbert ma ötven éves. Elnézve mindazt, ami mögötte van, hihetetlenül izgalmas és érdekes, mennyi minden van még előtte. 
Robi, Isten éltessen! Sok boldogságot a neked!


Fotók: Dudás Ernő (Vaknyugat próbafotó, Egy, kettő, három előadásfotó), Mészáros Csaba (A félelem megeszi a lelket próbafotó)