Kegyetlenül fájdalmas, könyörtelen, mulatságos, áthallásos – írja a kritika A félelem megeszi a lelket című előadásunkról. Örömteli, hogy egy-egy kritika vitába is száll a másikkal, az viszont talán furcsa lehet – és sokkal inkább a kritikákról magukról árulkodik, mint az annak tárgyát képező produkcióról –, hogy vannak, akik végletesen eltérően értékelik az előadás viszonyát az eredeti filmhez. Kritikai tükör.

„Iszonyú szembenézni azzal, hogy mit is jelent az, amikor elszabadul a gyűlölet. Amikor barátságokat, és különböző más munkahelyi, vagy lakóközösségi kapcsolatokat őröl fel, hogy a másikat ellenségként kezdjük kezelni, a származása, vagy bármi más miatt. A történet roppant aktuális, a zsigereinkbe vág. Közvetlenül érint mindnyájunkat. Szembesít saját cinkosságunkkal, ily módon az előadást akár fájdalmasan könyörtelennek is nevezhetnénk. Bizonyos mértékig az is” – helyezi el térben és időben az előadást Balogh Gyula, a Népszava szerzője. A két főszereplőt illetően Bóta Gábor a fuhu.hu-n megjelent írásában megállapítja: „Mindketten a társadalom peremén vannak. Kivetettségérzetük, magányuk közös, ahogy a kíváncsiságuk is egymás iránt.” Szekeres Szabolcs, a Dionüszosz magazin kritikusa szerint Fassbinder és Alföldi találkozása a színpadon felerősíti a két alkotói stílust: „Izgalmas (...) Fassbinder jéghideg stílusa, amely a filmvásznon is színházi hatást kelt. A könyörtelen közelképekkel operáló kamera képei, például a ráncok barázdálta arc, a fáradt, táskás szem, egy, a magánytól átitatott, fájdalmas tekintet nem kevés drámaiságot hordoznak. Alföldi Róbert színházi rendezéseit ezzel szemben általában az érzékiség és az életöröm hatja át. A film alapján készült, az Átriumban látható A félelem megeszi a lelket című előadásban Fassbinder szikár mondatai mögött Alföldi rendezése pontos és visszafogott színészi játékkal mutatja meg a néha feltörő érzelmeket.” Marik Noémi a Vasárnapi Hírekben mindezt így szintetizálja: „A félelem megeszi a lelket Ugrai István kifejezetten erős színpadi átiratában, Alföldi igen érzékeny, finomra hangolt rendezésében és a két főszereplő döbbenetes erejű alakításában most is a kisebbségi lét kiszolgáltatottságát, a társadalmi elnyomás mechanizmusát tárja elénk szinte mikroszkopikusan.” A szereplőkről szólva így ír: „Hernádi Judit Alföldiben emberére akad: igazi nagy színészként hagyja magát megkopottnak, sérülékenynek mutatni. Megkapó erővel hozza a kisembert, az abszolút vesztest. Letisztult, mélyről fakadó játéka a dívaságot a ruhatárban hagyja. Bányai Kelemen Barna a léleknyomorítottságot mutatja sallangmentesen. Szinte monokrómra húzza Ali túlélési kif-kif (mindegy) nyugalmát, hogy aztán, mikor feltör benne a leopárd (amely nem vetheti le foltjait), az mindent elsöpörjön.” Jászay Tamás a Revizor elemzésében így festi le a két főszereplő alakítását: „Hernádi Judit keményen küzd Emmi karakterével, és nem kérdés, hogy győz. Eleinte szinte érthetetlenül halkan beszél ez az éveit tekintve sokat, a valóságban azonban még alig élt asszony. Testben a bárban van, valójában azonban nagyon messze kalandoznak a gondolatai. És bár nincs erre semmilyen utalás, nem lepődnék meg, ha épp öngyilkosságra készült volna, mielőtt belépett a lebujba, ahol megtörténik vele az a bizonyos villámcsapásszerű találkozás. Hernádi óvatosan, szakértelemmel bontogatja a bebábozódott nő karakterét, megrendítő látni, ahogy jelenetről jelenetre oldódik zártsága, és egyre inkább mer beszélni, nevetni, olyan dolgokat tenni, amikről már évtizedek óta nem is álmodott. Pompás partnere ebben Bányai Kelemen Barna Alija, az érzékeny és érzéki arab macsó. A férfi szép, persze, de a szépség szubjektív, ugyanakkor a perzselő szempárt, a benne mindig ugrásra készen lapuló néma követelést, a kevés szóval is tűpontosan érzékeltetett, kétpólusú világlátást, azt, hogy ennek a fiúnak egy maga számára sem megfogalmazott titka van, Bányai tökéletesen hozza” – áll a cikkben, hozzátéve: az előadás szerencsés módon megtartja titkukat, „a sok kimondott és elismételt üzenet mellett jótékony homályban tartja indokaikat, érveiket, motivációjukat”. „Körülöttük négyen formálnak meg több-több szerepet, virtuózan, de anélkül, hogy esztrádműsorba illően fitogtatnák átváltozóképességüket, amiben persze a jelmeztervező, Nagy Fruzsina fantáziadúsan és hathatósan segíti őket. Beleadnak apait-anyait, egészen különböző karaktereket testesítenek meg, és ennek külön izgalma, és a drámai feszültséggel elegyedő humora van. Mindenkin nagy a teher, ez érezhetően igencsak inspirálja, frappírozza a szereplőket, ahogy nyilván az is, hogy tudható, most meglehetősen húsba vágó ez a téma” – írja Bóta Gábor a közeget megtestesítő négy színészről. „Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Parti Nóra és Szatory Dávid több szerepben is nagyon pontos és karakteres. A fiúk női karakterekben is kipróbálhatják magukat. Az ellenpontozás parádés és nem csak a külső megjelenésnek köszönhetően (Nagy Fruzsina különösen az otthonkákban felülmúlhatatlan), hanem azért is, mert fanyarrá és gyakorlatilag nemtelenné teszi a mondatokat” – áll Balogh Gyula írásában. Jászay Tamás ekképpen méltatja a látványt: „ A ráismerés öröme is ott lebeg a nézőtéren: Tihanyi Ildi díszletét és Nagy Fruzsina jelmezeit a hetvenes évekből repítette ide egy forgószél. Az Átrium sok szempontból reménytelen színpadát és közvetlen környékét mozgósítja a barnás alaptónust variáló, finom orientalizáló hatással megfűszerezett szobai enteriőr, ami könnyen tud lenni nappali, kocsma, lépcsőház is egyben. A szereplők egy komplett retróturkálót viselnek magukon: a geometrikus, repetitív minták, a fakó, pasztell színek magyarázkodás nélkül idézik meg a kort és a közeget.”
Fehér Anna Magda a szinhaz.net-en megjelent írásában bohózatnak, tévés szórakoztatás színvonalúnak minősíti a produkciót, gyakorlatilag jelenetről jelenetre számon kérve a filmet – és annak is az ő saját olvasatát – a színházi előadáson, arra jutva, hogy a kettő nem hasonlít egymásra, míg a filmtekercs.hu-n publikáló Hancsók Barnabás szerint „szinte pontosan ugyanazt látjuk, ha a bő negyven évvel ezelőtti filmet nézzük meg helyette”. Fehér felrója az alkotóknak az előadás humorát is, problematikusnak látja, hogy a nézők nevetnek egy-egy helyzeten, szerinte a rendezői koncepció arról szól, hogy „nevessük ki közösen ezeket a torz lelkű alakokat”. Ezzel a cikkel szinte szabályosan vitába száll Jászay Tamás revizoros elemzése, amelynek teljes első passzusát a színházi nevetésnek szenteli: „(...) amellett, hogy ragadós, saját szabályrendszerrel rendelkezik. Vagyis tudni, érezni lehet, hogy a közönség nem mindig örömében nevet, de nem is feltétlenül azért, mert olyan rettentő mókás dolog történik a színpadon. A néző olykor a zavarát palástolja halk kuncogással vagy hangos nyerítéssel, máskor meg mintha kacagásával szuggerálná a színészeket, hogy vegyék a figurát még viccesebbre (...). És a néző néha akkor is nevet, amikor leginkább sírni volna jó: nem érzéketlenség vagy szellemi tompaság az ok, hanem a nagyon eltérő ingerküszöbök és a különböző szocializáció. Meg – és ez már az Átrium előadásáról szól – valami kétségbeesett kapaszkodás, hogy ahol csak a leghalványabb reménysugár nyílik arra, hogy a felgyülemlett feszültséget ki lehessen engedni, ott a néző hálásan aktivizálja magát” – írja a szerző, cikkében a két főszereplő mellett feltűnő figurákat – ugyancsak Fehér szövegével szemben – „életes karikatúráknak” nevezve, hozzátéve: „ritka visszataszító és igencsak élethű keresztmetszetet mutatnak egy korról, egy közösségről, egy világról. Ami valahonnan nagyon ismerős.”

A fotón: Hernádi Judit és Mihályfi Balázs A félelem megeszi a lelket című előadásban; © Mészáros Csaba